Gamifikáció vs. Olvasási felelősség

Avagy egy félreértés tisztázása

Az utóbbi években egyre gyakrabban merül fel az irodalom és a digitális technológia összefonódása kapcsán a „gamifikáció” fogalma. Nem véletlenül: az oktatásban, az alkalmazások világában és a médiában bevett eszközzé vált a játékelemek alkalmazása a felhasználói aktivitás növelésére.

Az irodalom azonban más természetű közeg.

Egy regény nem feladat, nem kihívás, és nem pálya, amit „teljesíteni” kell. Az olvasás nem előrehaladás, hanem jelenlét. Nem pontokat gyűjtünk, hanem jelentést, értéket, érzelmet, tartalmat

Ezért különösen fontos tisztázni: a SmartStory nem gamifikációs kísérlet.

Nem jutalmaz, nem mér, nem értékel.

Nem mondja meg, jól olvasunk-e.

A SmartStory egyetlen dolgot tesz: láthatóvá teszi az értelmezés lehetőségeit.

Nem kényszerít sorrendet, nem zár le utakat. Azt kínálja fel, hogy egy történet világát – a szereplők nézőpontját, az időbeli összefüggéseket, a visszatérő motívumokat – ne csak lineárisan, hanem összefüggéseiben is be lehessen járni.

Ez nem játék. Ez döntés.

Az olvasó nem jutalmat kap, hanem felelősséget:

melyik szálat követi,

hová tér vissza,

mit hagy ki – akár tudatosan.

Ebben az értelemben a SmartStory nem könnyíti meg az olvasást (míg más értelemben igencsak segít), hanem komolyan veszi az olvasót. Feltételezi, hogy az egy gondolkodó partner, nem felhasználó.

Talán ez az oka annak is, hogy a SmartStory nem mindenkinek szól,

de éppen ezért lehet érdekes azoknak, akik az irodalmat nem fogyasztási cikknek, hanem szellemi térnek tekintik.

Ha elfogadjuk, hogy az olvasás nem teljesítmény, hanem jelenlét, akkor óhatatlanul felmerül egy kényelmetlen kérdés:

miért ragaszkodunk mégis annyira a lineáris olvasás kizárólagosságához?

A lineáris forma biztonságos.

Az író tudja, hol tart az olvasó.

Az olvasó tudja, hol „kellene” tartania.

A kritikus tudja, mire hivatkozik.

De vajon ez a biztonság valóban az irodalom lényege?

Egy regény világában az idő ritkán lineáris.

A szereplők emlékeznek, tévednek, visszatérnek, elhallgatnak.

Az olvasó fejében a történet soha nem pontosan abban a sorrendben él tovább, ahogy le volt írva.

A SmartStory ebből a felismerésből indul ki:

nem megváltoztatni akarja az irodalmat, hanem láthatóvá tenni azt, ami eddig is ott volt.

A kérdés nem az, hogy „szabad-e másképp olvasni”,

hanem az, hogy miért tettünk úgy eddig, mintha nem így olvasnánk.

Ez a megközelítés természetesen kockázatos.

Az értelmezés szabadsága együtt jár a félreértés lehetőségével.

A több út együtt jár azzal is, hogy nincs egyetlen „helyes” olvasat.

De talán az irodalom sosem erről szólt.

Talán túl sokáig hittük azt, hogy az olvasót vezetni kell,

miközben valójában meg kellene bízni benne.

A SmartStory ebben az értelemben felajánlja a döntést:

– melyik nézőpont érdekel,

– melyik időréteghez térsz vissza,

– mit hagysz ki, akár tudatosan.

Ez nem játék.

Ez felelősség.

És itt válik el végleg a gamifikációtól.

A játék jutalmaz, az algoritmus terel, a rendszer mér.

A SmartStory hallgat – és figyel.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy kell-e ilyen forma.

Hanem az, hogy készen állunk-e arra az olvasóra, aki élni tud vele.

Íróként, kritikusként, bloggerként, olvasóként

mindannyian ugyanazzal a dilemmával szembesülünk:

elengedjük-e azt a kontrollt, amely eddig biztonságot adott?

A SmartStory nem válasz erre a kérdésre, csak egy kísérlet arra, hogy egyáltalán fel merjük tenni.