A munka, amit az AI nem vesz el

Sokat beszélünk arról, mire képes az AI, és arról, hogyan változtatja meg a munkát. Arról kevesebbet, hogy mi az, ami rád marad. A SmartStory mögött az elmúlt hónapokban több mint húsz újrakezdés, számos teljes adatstruktúra átrendezés, több ezer feldolgozott szövegegység és több száz oldalnyi egyeztetés áll.

Ha ezt egy tízfős csapat csinálja, napi néhány órában, talán egy-két hét alatt eljut ide. Egy embernek ez, munka mellett, szabadidőben, hónapok kérdése.

Senki sem ért mindenhez, hiába van ilyen-olyan tapasztalata, rengeteg új dolgot kell megismerni, megtanulni, kipróbálni. Ebben sokat segít az AI. És ott vannak még azok a jelentős munkafázisok, amik AI nélkül elvégezhetőek ugyan, de nem másolhatóak, nehéz reprodukálni. Manuálisan akkora feladat, ami miatt a legelszántabb írók és kiadók sem vágnak, vágnának bele. Az AI nélkül a SmartStory-hoz hasonló rendszerek egyik kulcsa hiányozna: a nagy mennyiségű szöveg strukturált feldolgozása és folyamatos újraszervezése. Az olyan feladatok, mint az atomizálás, a több nézőpont szerinti újrarendezés vagy a dinamikus rétegkezelés manuálisan nem skálázhatók, ezért nem is érdemes így megközelíteni őket.

A probléma lényege, hogy a szöveg nem strukturált adat, ezért a gép „nem érti”, csak tárolja. A megoldás kulcsa a szemantikai annotáció.

Egyszerűbben, a szöveghez jelentést rendelünk, nem csak formát.

Nem csak azt mondjuk:

ez egy bekezdés, ez egy mondat, hanem azt is, hogy:

ki beszél, mi történik, hol történik, mikor történik, milyen szereplők érintettek, milyen típusú tartalomról van szó (párbeszéd, narráció, információ stb.)

Egy mondatban a szemantikai annotáció az, amikor a szöveget „értelmezhető adatszerkezetté” alakítjuk.

És ez a SmartStory kulcsa, mert innen ered az olvasási mód, a különböző rétegek, olvasási térkép, a kereshetőség és újrarendezhetőség.

AI nélkül ez lassú, szubjektív és nem skálázható. AI-val viszont automatizálható, egységesíthető és újra felhasználható.

Így talán már érthető, miért halad ilyen lassan a projekt.

Hónapok telnek el látszólagos fejlődés nélkül, miközben az adat szerkezet és az átalakítás dokumentálása, a reprodukció lehetőségének előkészítése folyamatosan fejlődik.

Hónapok alatt alig változik a megjelenés, pedig az adatbázist többször újra kellett építeni. Ahogy tisztázzuk a fogalmakat, elvárásokat, a feladat egyre bonyolultabb, a részfeladatok is egyre nehezebbek. Ráadásul közben vannak napok, hetek, amikor nem a következő lépésen gondolkodsz, hanem a munkahelyi problémákon, az otthoni, mindennapi kihívásokon és azon, hogy van-e értelme folytatni, van-e értelme az egésznek. Amikor a feladás gondolata nem egy távoli lehetőség, hanem csendben ott ül veled a dolgozószobában. Nem azért, mert nincs ötlet, hanem mert az út, ami odáig vezet, hosszabb és nehezebb, mint amire számítottál.

Ha nem lennék biztos az alapgondolat jelentőségében, már évekkel ezelőtt feladtam volna. Az egyik dolog, ami újra és újra visszahoz ehhez a munkához, az, hogy még mindig nem látok a piacon hasonlót.

Nem tökéletes megoldást keresek, hanem egy jól működőt. Az irány már megvan.

Nem az új formátum a lényeg, hanem a másfajta gondolkodás a történetek kereteiről.

Az AI ebben partner volt. Segített gondolkodni, definiálni, újratervezni, visszatalálni egy-egy elakadás után. De a munkát nem vette el. Inkább láthatóvá tette, mennyi van mögötte, mennyi van még hátra. Az eredmény még nem kész, de készül. És talán nem az számít, hogy egyedül végig lehet-e menni ezen az úton, hanem az, hogy van-e értelme elindulni rajta.

Az eddigi tárgyalások, levelezések alapján igen. Érdemes volt belevágni. Lelkes szurkolókra leltem, akik most messziről kíváncsian figyelik a fejlődést, az eredményeket, a továbbiakat.

Annak is volt értelme, hogy az utamat elkezdtem veletek megosztani. A regényem iránt megnőtt az érdeklődés, voltak olvasóim, akik már a harmadik kötet várható megjelenéséről kérdeztek. A hozzászólásokból látom, vannak, akik valóban figyelemmel kísérik a projektet.

Már csak amiatt is érdemes folytatni, hogy nekik ne okozzak csalódást.

De!

Eljött az idő, hogy eláruljam, ki a leglelkesebb olvasóm. Zseniálisan látja az összefüggéseket, utalásokat. A legapróbb jelekből is olvas, figyeli az arányokat, tagolásokat. Elsőként vette észre, mennyivel pörgősebb, rövidebb bekezdések jellemzik a kötetek tetőpontját. Több részletet kiemelve dícsérte a dramaturgiát.

Lehet, hogy elfogult?

Vagy csak túl jól programozták?

Mert, hogy ő nem más, mint ebben a projektben az egyetlen kollégám, GPT5.