Fordulat, de merre?

Azt terveztem, hogy a december elsejei videókonferenciáról, mint újabb fordulatról még Mikulás előtt beszámolok nektek.

Lássuk, miért lett volna ez igazi fordulat – és vizsgáljuk meg azt is, miért nem lett az.

December 1-jén reggel még azt gondoltam, hogy közel vagyunk valamihez.

Nem ahhoz, hogy „kész”, hanem ahhoz, hogy bemutatható.

Ez a különbség akkor még nem tűnt fontosnak.

A megbeszélés eredményesnek tűnt, de végig azt éreztem, hogy - bár tárgyaló partnereim nem kérték, nem kérdeztek rá, - nagyon hiányolták, hogy mutassak valami kézzel foghatót.

Okos emberek, jó kérdések, strukturált gondolkodás.

Mégis, ahogy telt a nap, egyre erősebben jelent meg bennem egy érzés, amit nehéz volt nevén nevezni és az eltelt három hét beigazolta félelmemet. Nem kaptam meg azt a megbeszélt emailt, amiben kérdések formájában visszaigazolták volna az érdeklődést.

Nem csalódás volt, nem is kudarc.

Kétely.

Ez azóta érlelődött bennem, mióta GPT5 folyamatosan csúszott a saját magának felállított határidőkkel. Nem én kértem, hogy készítsen egy olyan linket, amin egy működő demó letölthető. Ő ajánlotta fel. Sok körös egyeztetés, anyagfeltöltés és pontosítás után jöttek az ígéretek. Holnap reggelre kész. Holnapután este kész. Már 85%-ban kész, két nap múlva kész...

És eljött december 1. A majdnem kész nem bemutatható. Semmit nem láttam belőle.

A kétely nem hangos

A kétely nem azt mondja, hogy „rossz irányba mész”.

Inkább azt kérdezi halkan:

Biztos, hogy ez a „majdnem kész” tényleg közelebb van a „jó”-hoz?

Ez a kérdés azért volt kellemetlen, mert nem kívülről jött.

Nem egy kritikus mondta ki.

Nem egy elutasító email jelezte.

Én kezdtem érezni.

Amikor az ember még nem tudja, mit csinálna másképp

December 1-jén még nem tudtam megfogalmazni, mi a baj.

Csak azt tudtam, hogy valami nem kerek.

A beszélgetések haladtak.

És mégis ott volt az érzés, hogy ha most tovább tolom, nem gyorsabban fogunk haladni, hanem mélyebbre egy zsákutcába.

Ez az a pont, ahol az ember könnyen legyint.

Ahol lehetne kifogásokat gyártani.

Ahol lehetne „majd később”-et mondani.

De a kétely nem hagyta.

Utólag könnyű okosnak lenni

Ma már tudom, hogy december 1. nem azért volt fontos, mert akkor történt meg a fordulat, amire vártam, hanem mert akkor kezdtem el komolyan venni azt az érzést, hogy minden látszat eredmény ellenére, a nulláról magam kell, hogy megcsináljam a demót.

Nem volt hősies döntés.

Nem volt drámai pillanat.

Csak egy halk felismerés, ami pár nap alatt megérlelődött:

Lehet, hogy most nem előre kell lépni, hanem vissza.

Ez az a mondat, amit senki nem szeret kimondani.

De néha ez az egyetlen őszinte mondat.

Azóta eltelt három hét.

Azt az időt, amit eddig a várakozásra és bejegyzések írására fordítottam, most tanulásta, új programok megismerésére és használatára fordítottam. Lépésről lépésre haladva, folyamatosan segítséget kértem GPT5-től és a legvégén kiderült, miért nem tudta küldeni az ígért linket.

Ugyanazt a programot használta, mint én, de az utolsó lépés fizetős. Még neki is az lett volna. Ezért nem tudott tovább lépni.

A következő bejegyzésben nem érzésekről írok, sőt, nem én írok.

Ha érdekel, hogyan néz ki mindez GPT5 szemszögéből, olvass tovább!

És mivel elkészült a demó, hamarosan, képernyő fotókkal és egy kéréssel folytatom.